Megismerkedésünk teljesen a véletlen műve volt. Egyszerre voltunk egy olyan helyen, ahová már egyikünk sem járt szívesen és egy több száz emberes halmazban megtaláltuk egymást.
Szerelmesnek hittem magam-nem Őt szerettem, hanem mást (de nem volt az igazi szerelem, és erre akkor jöttem rá, amikor apádba beleszerettem). Aznap este is épp az aktuális fellángolás tárgyával folytattam msn beszélgetést, amikor meghalt a rendszer. Kétségbeesett szerelmeshez méltón kiakadtam és mint kezdő kocka az interneten kerestem a választ is. Az egyetlen hely, ahol koncentráltan van fent mindenféle ember és elég sokan vannak, hogy legalább egy valaki segíteni tudjon, a chat.hu volt. Akkoriban már gyűlöltem azt az oldalt az össze hazuggal és idiótával együtt, de nem jutott más eszembe. Kiírtam a problémám a közös üzenőfalra és rengeteg üzenetet kaptam válaszul. Nagy részük nem segíteni akart, csak beszélgetni hülyeségekről, de köztük ott volt Ő is, ahogy a rengeteg ocsúközt egyetlen értékes búzaszem.
Segített nekem, majd elkérte az msn címem. Nem akartam hálátlannak vagy udvariatlannak tűnni, így megadtam neki. Igaz, akkor még a fejemben motoszkált az a gonosz gondolat, hogy az első adandó alkalommal le is tiltom. Azonban szimpatikus volt, nem olyan, amilyennek a chates felhasználók általában. Onnantól rendszeresen beszéltünk egymással. Így ismertem meg 2009. szeptember 15-ének éjjelén.
Bármennyire is kedveltem, a szívem máshoz húzott, így az első találkozást is a véletlen és a kényszer szülte. Október elején megszűnt a SIM kártyám, de hó közepéig nem volt pénzem újra. Felajánlotta, hogy kölcsönad rá, hogy addig se legyek telefon nélkül. Találkoztunk, megvettük a kártyát, de sok időt nem tölthettünk együtt, mert már elígérkezett másnak is. Egy lánynak, az addigi legnagyobb szerelemnek. Nem is tudom mit éreztem akkor. Megkönnyebbülést? Talán jó érzés volt, hogy nem kell együtt lennem olyasvalakivel, akinek barátságnál többet nem tudok ígérni? Lehet. Ugyanakkor bántott, hogy lerázott, hogy más fontosabb volt, mint én. Azt hiszem kicsit sértette az önérzetem.
Hamarosan újra láttam. Győzködött és győzködött, hogy találkozzunk. Úgy éreztem, alakul a másik sráccal, így értelmetlennek tartottam, de tartoztam neki ennyivel azok után, hogy segített. Egy csütörtök délutánra mégis igent mondtam. A Margitszigetre mentünk, kellemes őszi délután volt és jól éreztem magam vele, noha még mindig hittem, hogy ez barátságnál több nem lehet. Ezt neki is megmondtam, amikor megpróbált megcsókolni. Tovább beszélgettünk, egyre jobban megkedveltem, mégis nemet mondtam a második próbálkozásra is és biztos lehettem benne, hogy több lehetőségem már nem lesz közelebb kerülni hozzá. A randi végére már nagyon bántam, mert úgy éreztem, van bennünk valami közös, hogy boldogok lehetnénk mi együtt. Nem történt semmi, elköszöntünk és úgy tűnt, nincs jövőnk.
Később újra találkoztunk, megtörtént az első csók is majd újabb és újabb találkozások követték egymást. Annyit voltunk együtt, amennyit csak tudtunk a lehető legnagyobb egyetértésben, szerelemben és boldogságban. 
2011. október 15-én összeköltöztünk és még mindig úgy szeretem, mint a kapcsolatunk elején. Már csak Te hiányzol a boldogságunkhoz!